Többek közreműködésével szerkesztik
Baráth Ferencz és Böhm Károly

Budapest, Aigner Lajos

• Laczkó Sándor: Böhm Károly és a Magyar Philosophiai Szemle
• Aigner Lajos kiadó előszava

A philosophiai míveltség a nemzetek míveltségének teljessé tevője és betetőzője. A nélkül az nem egész s egyszersmind az adja meg annak az érettség és férfiasság valódi bélyegét. Az képesít bennünket az élet és gondolkodás bármely körének helyes felfogására és méltatására. Ez érteti meg velünk válójában a jelent, számot ád a múltról s tanácsot ad a jövőre nézve. S a mennyiben az emberi dolgok változandóság-ában megismerteti velünk az örök és változatlant: a csüggedést öl és kétségbeeséstől megóv.

E philosophiai míveltség alap-természetében egyetemes, általános emberi ; hazát nem ismer, csak emberiséget; ez köti össze egymással a korokat, a nemzeteket. De időszerinti kifejlődésében az egyes nemzetekhez van kötve. Nemcsak az általamért azok kezén, és munkája által fejlik, hanem az által is. mert minden nemzet rányomja saját bélyegét saját philosophiai míveltségére. így a német, az angol, a skót, a francia pbilosophia (á mennyiben ez utóbbiról külön lehet szó): jelentékenyen különböznek egymástól. Azért, bár fogalmi ellentétnek látszik, lehet szó. egyes nemzetek nevéhez kötött, s így idővel talán magyar philosophiáról is.

Az emberi gondolat-világ ezen nagy kincstárához, mely az embéri lét egész kérdésére igyekszik feletetet adni, ép úgy mint a vallás, csakhogy más alakban : fajunk még nem adta meg a maga részét; nem legalább olyan mértékben, hogy az ott számot tenne. Bár kitűnő gondolkodóink voltak időszakonként nekünk is, de azok inkább a külföld philosophiai eszméit ismertették és alkalmazták hazánk viszonyai közt. Első királyunk, Szt. István, a fia Imre herceg számára írt kormányzati tanácsaival, az első magyar állam-bölcs. Mátyásnak mondásaiban, melyeket kortársai följegyeztek, úgy intézkedéseiben, sok gyakorlati bölcsesség jelentkezett. A XVI. századbeli vallásos reformatió a gondolat felszabadulását magával hozta hazánkban is és az iskolák egy részét azok tűzhelyévé tette. Apáczai Cseri János a XVII. században, egymaga igyekszik, óriás erőfeszítéssel, magyar philosophiai irodalmat teremteni. S végre, csak legutóbb, Erdélyi János törekedett becses munkái által érdeket gerjeszteni hazánkban a philosophiai gondolkodás iránt, s egyebek közt összeszedte és összeköté a múltban a magyar philosophiai tevékenység százait s ez által is igyekezett nemzetét buzdítani a folytatásra.

[Magyar Philosophiai Szemle 1. évf. 1. füz. (1882. márczius 1.)]

Laczkó Sándor
Böhm Károly és a Magyar Philosophiai Szemle

"Minden egyes tudományágnak meg van a maga társulata,

külön folyóirata, mely céljainak érvényt kíván szerezni,

addig nálunk éppen a philosophiát hanyagolják el,

mely minden tudományos törekvésünknek eszmei alapja [...]

összes tudományágunk alap nélkül szűkölködik.

Ezen a lényeges bajon csak a philosophia befolyásának emelésével,

[...] philosophiai folyóirat alapításával lehet segíteni."[1]

Böhm Károly

A magyar filozófiai kultúra elmaradottságáról és elszigeteltségéről sokan, sokféleképpen értekeztek az elmúlt századokban. A magyar filozófiai tradíciónak van azonban egy kitüntetett korszaka, amelyre mint a 20. századi magyar filozófiai kultúra bölcsőjére tekint vissza az utókor. A 19-20. század fordulójára ugyanis megteremtődtek a feltételei egy szervesebb magyar(országi) filozófiai kultúrának. Beérett egy művelt, európai látókörű és külföldön iskolázott filozófus generáció[2], kialakultak a filozófia hazai művelésének nélkülözhetetlen intézményei, filozófiai periodikák és könyvsorozatok láttak napvilágot és megszilárdult a magyar filozófiai műnyelv, hogy csak néhány vonatkozását emeljük ki a folyamatnak.

A századforduló évtizedeiben a legkülönfélébb 'intézményteremtési' törekvéseknek lehetünk a tanúi. A gimnáziumokban és az egyházi főiskolákon zajló filozófiaoktatás, illetve a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem és a kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem bölcsészeti és teológiai karainak filozófiai stúdiumai mellett ekkor az Akadémia Filozófiai és Történettudományi Osztálya volt az, amelynek tevékenysége hagyományosan a filozófiai műveltség terjesztésére és a filozófiai élet szervezésére irányult. Ám bármennyire is tevékenyen kapcsolódott be az Akadémia a hazai filozófiai élet támogatásába és szervezésébe, a filozófia ügyének alakítása nem volt várható egy nehézkesen működő, ámbár tekintélyes tudományos szervezettől. Az intézményesüléshez bizonyos 'magánkezdeményezésekre', sőt, a hazai filozófiai nyilvánosság szerkezetének teljes átalakulására volt szükség.

Civil kezdeményezésként először 1870-ben fogalmazódott meg egy Filozófiai Társaskör létrehozásának a gondolata, de a Kör alig egy éves formális működés után megszűnt.[3] Néhány év múlva, 1876. október 11-én Harrach József esztéta, budapesti reáliskolai filozófiatanár, a korábbi próbálkozás kezdeményezője, ismét összehívta a korszak filozófiai és irodalmi életének néhány képviselőjét, hogy újra létrehozzák a Filozófiai Társaskört.[4] A megjelentek között lezajlott vitában két koncepció, a Társaskör létrehozásának, céljának és tevékenységének tágabb, illetve szűkebb értelmezése ütközött össze. Harrach József és Böhm Károly álláspontja szerint a Társaskörnek nem pusztán a fővárosból kellene tagokat toboroznia, illetve a vitaestek rendezésén túl a filozófiai lap- és könyvkiadást is szerveznie, támogatnia kellene. Kármán Mór viszont csak fővárosi tagokra és mindössze alkalmankénti vitaestekre gondolt. A két koncepció közül az utóbbi győzött, így a Társaskör csupán a szűk tagsági kört megmozgató szóbeli vitákat szervezett, s 12 ilyen 'értekezlet' után másfél év múlva meg is szűnt[5].

A Társaskör létrehozása mögött meghúzódó egyik gondolat, miszerint önálló magyar filozófiai lap- és könyvkiadásra van szükség, a Kör kudarca után is tovább élt. A kortársak egybehangzó véleménye szerint ugyanis a legnagyobb hiányosságok ezen a téren mutatkoztak. A 19. század végéig a magyar filozófusok publikációi számára nem állt rendelkezésre önálló filozófiai periodika. Ennek következtében írásaik csak az Akadémia különböző kiadványaiban, esetleg más tudományos jellegű orgánumokban, vagy éppen irodalmi lapokban jelenhettek meg[6].

A filozófiai könyvkiadás területén a korszakfordulót az jelentette, amikor az Akadémia anyagi támogatásával, Alexander Bernát és Bánóczi József szerkesztésében, 1881-től útjára indult a Filozófiai Írók Tára című könyvsorozat. A szerkesztők eredeti tervei szerint az évente egy-egy kötetet megjelentető sorozat célja, hogy a klasszikus filozófiai irodalom magyar nyelvű fordításköteteivel terjesszék a filozófiai műveltséget. Úgy gondolták, hogy a magyar filozófiai kultúra ügyét és a magyar filozófiai műnyelv megszilárdulását leginkább az segítheti elő, ha klasszikus filozófiai műveket ültetnek át magyar nyelvre. Mivel szomorúan észrevételezték, hogy az 'emberiség filozófiai közkincséből' szinte semmi sem érhető el magyar nyelven, ezért sorozatukkal ezt az óriási 'szöveghiányt' szerették volna pótolni. A szerkesztők meg voltak győződve arról, hogy a jelentős bölcselők művei valóban az emberiség egyetemes szellemi közkincsét képezik, s amelyik nemzeti kultúra nem merít belőlük, az önmagát károsítja meg. Vagyis a filozófiai műveltség hazai terjesztésének és az egyetemes filozófiai kultúrához való kapcsolódásnak a legalapvetőbb feltételét abban látták, hogy a filozófia klasszikusainak művei a hazai olvasóközönség előtt is ismertek legyenek. Ennek pedig véleményük szerint a leghatékonyabb módja az, ha elkészítik a klasszikus filozófiai művek magyar nyelvű fordításait, s ezeket, megfelelő szövegmagyarázatokkal ellátva, megjelentetik a Filozófiai Írók Tára című könyvsorozatuk keretei között.

Ugyancsak a filozófiai műveltség terjesztésének az igénye, az egyetemes filozófiai kultúrához való kapcsolódás és az intézményteremtés vágya motiválta a 19. század utolsó évtizedeiben kikristályosodó folyóiratalapítási törekvéseket. A Filozófiai Társaskör létrehozásának kudarca nem altatta el végleg a gondolatot, hogy szükség van egy önálló magyar nyelvű filozófiai periodikára. A gondolat legkövetkezetesebb képviselője, Böhm Károly biztos volt abban, hogy egy önálló filozófiai folyóirat iránt érdeklődés mutatkozna, s ezáltal az meg tudna élni Magyarországon. Ha nem így volna, akkor a magyar filozófusok továbbra is kénytelenek lennének más tudományágak lapjaiban publikálni, vagy külföldön, idegen nyelven megjelentetni tanulmányaikat. Böhm nem fogadta el a kortársak részéről azt az álláspontot sem, hogy csak a 'külföldnek' érdemes dolgozni, s főleg csak Németországban szabad publikálni, mert ott értő közönség található. Noha ez, mint mondja, részéről semmi megerőltetéssel nem járt volna, sőt ez lett volna számára a kényelmesebbik megoldás, mégis folyóiratalapítási munkálatokba kezdett. Főként azért, mert csakis így látta garanciáját annak, hogy a filozófia iránt érdeklődő és értő olvasóközönség nevelődjön ki Magyarországon.

Böhm hozzálátva céljai megvalósításához úgy gondolta, hogy a továbbiakban csak olyan fiatal filozófusi gárdával érdemes dolgozni, akik képesek önálló filozófiai tanulmányok megírására, s emellett 'nincs bennük egymás irányában féltékenység'. Így javaslatára 1881. október 20-án tágabb körben megbeszélést tartottak, amelynek témája a lapalapítás ügye volt[7]. Itt Alexander Bernátot, Baráth Ferencet és Böhm Károlyt bízták meg azzal, hogy dolgozzák ki a tervezett folyóirat szellemi koncepcióját. Mivel Alexander Bernát jobbára az éppen akkor induló Filozófiai Írók Tára című könyvsorozat gondjaival volt elfoglalva, ezért Böhm és Baráth készítette el a tervezetet. A szkeptikusok meggyőzése céljából néhány hónap alatt azt is felmérték, hogy mennyi munkatársra számíthatna a készülő periodika. Felhívásukra, hogy a filozófia magyar művelői közül hányan volnának hajlandóak honorárium nélkül is munkatársául szegődni az induló lapnak, 41 igenlő válasz érkezett. A szervezkedő magántársaság 1881. januárjában végül Böhm Károlyt és Baráth Ferencet bízta meg a Magyar Philosophiai Szemle néven induló lap szerkesztésével[8].

A hosszas előmunkálatokat követően 1882. március 1-jei jelzettel látott napvilágot a Magyar Philosophiai Szemle első száma (füzete). Megjelenésével útjára indult az első önálló magyar nyelvű filozófiai folyóirat.[9] Az első számhoz Böhm Károly írt hosszabb beköszöntőt[10]. Soraiból filozófiai alapállása is kiderül[11]. Véleménye szerint a filozófia alapfeladata a világ megértése és értelmezése. S bár a filozófia közvetlenül nem gyakorlati, mert "nem tanított meg senkit vasutak, gőzhajók, távírók ... megalkotására", ám mégis nagy hatása van a gyakorlatra, így a filozófiára mindenkinek szüksége van, mert a filozófia szüli az ideálokat, amelyek nélkül nem lehet meg az egyes ember, s amelyek nélkül a nemzeti kultúra is szegényebb marad. Szerinte az emberiség történelmét eszmék mozgatják, s a filozófia feladata pedig, a megismerésen túl, az eszmék közvetítése lenne. Mint írja, "nekünk philosophiai műveltségre szükségünk van minden téren, azon célból, hogy öntudatos, elvileg igazolt nemzeti létünk lehessen, mely távolabbi, magasztosabb célok szolgálatában álljon, mint a mindennapi szükség céljai."[12] Bevezető gondolataiból az is kiderül, hogy bízik a filozófia magyarországi szerepének erősödésében, a filozófiai műveltség terjedésében, s arra számít, hogy a filozófia képes lesz majd a magyar társadalom számára is 'ideálokat' (eszméket) adni, mert, mint írja, "... ideálok nélkül nincs nagyság." A folyóirat feladatát is ezen cél szolgálatában látta, mert szerinte "vannak célok, melyekért bukni se szégyen."

Amint az Böhm beköszöntőjében olvasható, "... a folyóirat nem szolgál semmiféle iskolának kizárólagosan, hanem szolgál az igazságnak ..."[13]. Noha a szerkesztők valóban úgy képzelték, hogy semmilyen filozófiai irányzat vagy iskola elkötelezett szolgálatába nem állnak, a pozitivizmus irányvonalának hangsúlyos képviselete mégis egyértelműen kitapintható a folyóirat oldalain. Ám ez, legalábbis a szerkesztők szándéka szerint, mégsem jelent elfogultságot vagy éppen kizárólagosságot, legfeljebb orientáltságot. Böhm a Szemle oldalain éppen arról értekezik, hogy hogyan lehetséges kantiánus alapokon ellensúlyozni az egyre szélsőségesebb pozitivizmust. A pozitív filozófia rendszere című tanulmányában egyenesen a kantianizmus (kriticizmus) és pozitivizmus összebékítésének gondolatát fogalmazza meg[14].

A szerkesztők a Szemle oldalain közvetlenül két teendő megvalósítását láttak fontosnak: a magyar filozófiai múlt vizsgálatát, ezzel együtt a magyar filozófiai terminológia rendezését és megalkotását, valamint az 'ismeretelméleti tanok' kutatását. Emellett tájékoztatni kívánták olvasóikat a 'természettudományos tanok' filozófiai vonatkozásairól, az 'állami és társadalmi tanokról', a 'logikai törvények vizsgálatának' eredményeiről, a 'szép törvényeinek' a kutatásáról, a 'lélektan' problémáiról, valamint fontosnak tartották az 'erkölcsi törvények' vizsgálatát is. Az 'egyéni szellem' és az 'emberi elme' működési törvényeinek a kutatását is olyan fontosnak tartották, hogy - Böhm Károly beköszöntője szerint - "ez elől nem zárkózhatik el a Szemle." Mindezek megvalósításához pedig a 'fogalmak tiszta használata' szükséges[15].

Az 'előadás formáját', a publikációk műfaját tekintve önálló tanulmányok, cikkek és elemzések éppúgy elképzelhetőek voltak a szerkesztők számára, mint kritikák, könyvismertetések, vagy éppen olvasói reflexiók. Emellett folyamatosan hírt kívántak adni a hazai és külföldi filozófiai élet fontosabb eseményeiről, a megjelenő filozófiai könyvekről és az egyetemi filozófiaoktatás tanrendjeiről is. Bár Böhm tudatában volt annak, hogy a lap hasábjain nincs lehetőségük a 'filozófia egyetemes sorsának intézésére', de szándéka szerint legalább szellemi kapcsolatot kívánt létesíteni az európai filozófiai központokkal. A szerkesztők a legfontosabb feladatuknak mégis azt tartották, hogy alkalmat adjanak a magyar filozófusoknak arra, hogy anyanyelvükön fejezzék ki 'eredeti' gondolataikat, s ezáltal publikációs fórumot teremtsenek a filozófia hazai 'jóravaló közmunkásai' számára. Ebben van a lap vitathatatlan érdeme. Valódi fórumává vált a magyar nyelven zajló filozófiai diskurzusoknak. Ennek köszönhetően néhány év alatt több fiatal magyar filozófus 'kinevelésében' is érdemeket szerzett[16]. A Szemle körül kialakult egy többé-kevésbé állandó szerzői gárda, amely viszonylag színvonalas tanulmányokkal, illetve
kisebb-nagyobb közleményekkel látta el a szerkesztőséget.[17]

Amint az a megjelenő lapszámokból jól látható, széles kitekintésű és rovatok által jól struktúrált lapot képzelt el, illetve szerkesztett Böhm. Olyan lapot, amely valóban alkalmasnak tűnt az általa megfogalmazott célok megvalósítására. Feltétlenül érdeme a lapnak, hogy a magyar szellemi életen belül csökkentette a filozófia iránti közönyt, s bár szűk, de érdeklődő olvasóközönséget teremtett. Emellett a magyar filozófiai műnyelv fejlődéséhez is hozzájárult azzal a puszta ténnyel, hogy ösztönzőleg hatott a filozófiai témákban magyar nyelven írókra, gerjesztve ezáltal az igényes nyelvi fogalmazásra irányuló törekvéseket. A Szemle első évfolyamait végigolvasva könnyedén megállapítható az is, hogy Böhm azon ritka szerkesztők közé tartozott, akik személyes beállítottságukat és filozófiai értékrendjüket nem jelenítették meg kizárólagosan a szerkesztői munka során[18]. Egy-egy cikket akkor is megjelentetett, ha tartalmával nem értett egyet, de mint jól kidolgozott és megfelelő érvekkel alátámasztott álláspontot mégis tolerált. Ez a nagyvonalúság és igényes következetesség jellemezte Böhmöt szerkesztői munkája során. A mintát számára ebben főként a német filozófiai lapok szellemisége és tematikussága jelentette[19]. Ugyanakkor a folyóirat fő törekvésének mégis azt tartotta, hogy elsősorban magyar szerzők tollából közöljön 'eredeti' tanulmányokat, s ne csupán olyanokat, amelyek csak átveszik és ismertetik a külföldi filozófiai szakirodalomban fellelhető gondolatokat. Az első három évfolyam áttekintéséből kiderülhet számunkra, hogy a Szemle szerkesztési elveit és szellemiségét tekintve valóban a kor színvonalán állott. Ám ez sem volt elegendő ahhoz, hogy a hazai szellemi életen belül nagyobb befolyásra tegyen szert[20]. Részsikerei ugyanakkor tagadhatatlanok.

A Szemle alig tízéves fennállása alatt is nagy változásokon ment át. Az első három évfolyam szerkesztése még Böhm kezében összpontosult, a lap szellemi vezére volt, majd azt követően Baráth Ferenc mellett Bokor József vette át a folyóirat szerkesztését. (A IV-V. évfolyamban Buday József is fel van tüntetve mint szerkesztő.) Böhm megvált a Szemle szerkesztésétől s ennek 'sértett önérzete' volt az oka. Történt ugyanis, hogy az Akadémia 1883-ban jutalmat tűzött ki, amely
"a bölcseleti tudományok körébe tartozó munkák legjobbjának volna odaítélendő." Böhm az akkor megjelenő könyvét,
Az ember és világa című munkája első kötetét adta be a pályázaton, viszont csalódnia kellett. Műve az Akadémia hanyag adminisztrációja miatt nem került a bírálók kezébe. Az Akadémia főtitkárával folytatott polémiája csak tovább élezte a helyzetet. Bocsánatkérésre számított, s mivel ezt nem kapta meg, úgy látta jónak, ha lemond lapjának szerkesztéséről. Ellenkező esetben ugyanis vissza kellett volna mondania az Akadémia anyagi támogatását, s ez bizonyosan a Szemle megszűnését eredményezte volna[21]. Bár a Szemlét nagyrészt magánadakozásból finanszírozták a szerkesztők, de a megjelenéshez valóban nélkülözhetetlen volt az Akadémia évi 300 forintos anyagi támogatása. A szerkesztőknek ezen támogatás mellett is mindvégig nagy erőfeszítésükbe került, hogy a lap megjelentetéséhez szükséges anyagi fedezetet előteremtsék[22].

Böhm a Szemle szerkesztésétől való megválását követően is munkatársa maradt a lapnak. Cikkei, könyvismertetései, folyóiratszemléi jelentek meg, bár konkrét szervezői, szerkesztői munkára már nem vállalkozott. Már Böhmnek a Szemle szerkesztéséről történő lemondásának pillanatában is sikereket tudhatott maga mögött a lap. Az első három évben 31 nagyobb tanulmány, illetve értekezés jelent meg a folyóirat oldalain, főként ismeretelméleti, etikai, lélektani, esztétikai, illetve filozófiatörténeti témákban. Az önálló cikkek mellett az 'Értesítő' című rovatban 38 hazai és külföldi filozófiai könyv ismertetését vagy bírálatát közölték. Böhm az első években külön rovatot indított 'Philosophiai folyóiratokból' címen, amelyben a külföldi filozófiai periodikák oldalain megjelent publikációk az ismertetéseit közölte, vagyis egyfajtata szakirodalomfigyelői szolgálatot is ellátott a Szemle. Ezek a rovatok a későbbiekben is megmaradtak. A 'Könyvjegyzék' című rovatban a frissen megjelenő hazai és külföldi filozófiai könyvek listáját is közölték. Ugyanakkor műfordításokat csak elvétve jelentettek meg. Bár a 'Részletek értekezésekből' című rovatnak volt olyan funkciója, hogy rövid fordítások által tudósítson bizonyos külföldi kutatási eredményekről, de ez mégsem nevezhető szisztematikus fordítói tevékenységnek. A szerkesztők kevés alkalmas fordítót tartottak számon, így a klasszikus vagy kortárs filozófiai alkotások magyar nyelvű fordításának programját nem vállalták fel. A folyóirat terjedelmi korlátai sem tették lehetővé a nagyobb lélegzetű filozófiai művek fordításainak a közlését. A fordítások hiányának valódi okát azonban Böhm alapkoncepciójában kereshetjük. Böhm véleménye szerint ugyanis "a magyar philosophián fordításokkal segíteni nem lehet, ... a philosophia a szabad önálló gondolkodás mestersége."[23] Felfogása markánsan különbözik a korszak másik emblematikus intézményteremtő személyiségének, Alexander Bernátnak az alapállásától[24]. Míg Alexander inkább a klasszikus művek magyar nyelvű fordításköteteitől, s ezáltal az európai szellemi áramlatokhoz való kapcsolódástól várta a magyar filozófiai kultúra és műnyelv megszilárdulását, addig Böhm ezt teljességgel elutasította. A magyar bölcseleti kultúra, illetve műnyelv megszilárdulása szempontjából sokkal fontosabbnak tartotta a filozófia aktív művelését, illetve az önálló és eredeti munkák közlését[25]. A Szemlét is ezen műveltségteremtő eszménye szolgálatába állította.

Minden sikere ellenére a Szemle működése nem volt minden korabeli magyar filozófus számára elismerésre méltó. A kortársak részéről folyamatosan támadások érték a szerkesztőséget. A hazai filozófiai életen belüli ellenlábasok fellépése részben szakmai féltékenységgel, részben pedig tartalmi kifogásokkal magyarázható. A Szemle egyik szerzője, Maczki Valér például azzal vádolta a szerkesztőket, hogy működésükkel eleve a magyar filozófusok szakmai közvéleményének megosztására törekednek, és feleslegesen gerjesztenek súrlódásokat. Maczki azt is szemére veti a szerkesztőknek, hogy enciklopédikus, áttekintő jellegű szerkesztői szemlélet helyett inkább külföldi mintákat követve, speciális szakterületek alaposabb ismertetésére kellene törekedniük. További vádja Maczkinak, hogy véleménye szerint a pozitivista irányzat egyedüli elkötelezettjévé vált a lap, más irányzatok képviselőit kirekesztve ezzel a publikálás lehetőségéből[26]. Élesen ellentmond ennek a 'kirekesztést' felemlítő vádnak az a tény, hogy Böhm közli a Szemlében Maczki álláspontját, s hogy Maczki rendszeresen publikált a Szemlében. Ezzel együtt Maczki támadása vitát váltott ki a Szemle hívei és ellenlábasai között. Maga Böhm önérzetesen utasította vissza a vádakat[27].

A folyóirat 1891-ben bekövetkezett megszűnésének a közvetlen oka, hogy az akkori szerkesztőnek, Bokor Józsefnek más elfoglaltsága akadt, amely a szerkesztésben meggátolta őt. A Szemle utolsó évfolyamai már valóban némi gondozatlanságról árulkodnak. Romlott a színvonal, nem minden esetben érhető tetten a szerkesztői igényesség, esetlegessé kezd válni a szerkezeti tagoltság és a rovatok korábbi gazdagsága, így összeségében távolodni kezdett a Szemle attól a széles kitekintésre törekvő szellemiségtől, amit Böhm Károly álmodott meg korábban. Úgy tűnik senki sem vállalta, hogy folytassa a szerkesztői munkát. Végül a Magyar Philosophiai Szemle úgy szűnt meg, hogy mindössze tíz évfolyama látott napvilágot, ám ez is elegendő értéket képvisel ahhoz, hogy a filozófia magyarországi művelésének történetében külön fejezetet képezzen. A Szemle megszűnésével, az ekkor már létező, de teljességgel más orientációjú, egyházi és neoskolasztikus befolyás alatt álló Bölcseleti Folyóirat mellett - amely az elkötelezett teológiai és egyházi irányzatosságot elutasító filozófusok számára nem volt megfelelő publikációs forum, - hiányzott a magyar filozófiai életből egy szélesebb alapokon álló filozófiai folyóirat.

Nem kellett sokáig várni. Az Akadémia támogatásával, Pauer Imre szerkesztésében 1892-ben útjára indult az Athenaeum.[28]